A lexikonban keleti sünként jegyzett Ipoly tulajdonképpen csak az élelmiszer-beszerző útjára indult augusztus egyik estéjén. Nyár végére a keleti sünök egyre nagyobb étvágyúak, szinte farkaséhség lesz úrrá rajtuk, és többet esznek, mint amire valójában szükségük van. Így volt ezzel Ipoly is, aki bizony fel is szedett plusz kilókat, de azért még normál testalkatúnak számított. Nem is örült volna, ha kövérnek kiáltják ki, mert adott a külsejére.
Most is megrázta barnás tüskéit az indulás előtt, éles fogait halkan megkocogtatta, hogy még hegyesebbek legyenek, az orrát meg kicsit fényesebbre törölte a járda menti bokorban. A város egyik hegyoldalán élt, ahol még voltak lakóházak, járt busz, autó, és a közelben egy híres cukrászda üzemelt. A mellét fedő, fehér bundáját is megrázta magán, és igyekezett óvni, amennyire a fűben, sáros földön vagy az avarban tudott erre figyelni.
Nekivágott a túloldali cukrászda épülete felé, ahol egy körtefa állt, alatta a fűben sok-sok vadkörtével. Persze jobban esett volna egy kis giliszta, csiga, sáska, netán madártojás, de már napok óta nem talált ilyesmi eledelt. Maradtak a körték, majd visz belőlük kettőt, azzal talán megtelik a gyomra. Megbecsült minden ételt, hiszen tudta, hogy vannak, akiknek ennyi sem jut. Bár itt a környéken nem volt oka panaszra a keleti sünöknek és az embereknek sem, de hallotta, hogy máshol nehezebb. És ezt nem felejtette el. Az úttesten ma sem nézett se jobbra, se balra, csak szaporázta a lépteit, nehogy valaki meglássa és meg akarja fogni. Mivel csak az utcai lámpák égtek, nem vették volna észre sokan, és akkor bizony el is üthetik. De Ipoly szerencsésnek vallotta magát, ha erről kérdezték a sünismerősei. Mióta a világra jött, és ennek már hat éve, csak egyszer volt dolga autóval. Igaz, akkor viszont úgy megijedt az orra előtt lefékező kocsitól, hogy pár tüskéjét elveszítette. Lehullottak róla a stressztől, hiába gömbölyödött össze labdáccsá. Kicsit szégyenkezett, hogy néhány tüskével kevesebbje van, de aztán találkozott más sünnel is, akivel ugyanez történt. Pedig gyakran beszéltek a stresszmentes életmódról, amit azonban a késő esti, élelmiszer-beszerző utakon nem könnyű betartani.
A körtefa közelében most több lámpafény égett, és nagyobb mozgolódás, hangok, még ugatás is hallatszott. Érzékelte, hogy emberek jönnek-mennek, talán egy nagyobb társaság verődött össze a cukrászda épületénél, ezért igyekezett minél sebesebben és ügyesebben elhozni a vadkörtét. Nem is válogatott, lemondott, hogy kettőt vigyen el, az első útjába kerülőt az orrára kapta, majd a hátára hajintotta. Peckesen állt rajta, kár, hogy nem látta senki. Aztán uzsgyi, sietett vissza a járda menti bokorhoz, ahonnan elindult.
A szokásos füves területen haladt egy darabig, amikor egyszerre homokot érzett a lábai alatt, egészen finom szemcséjű homokot, és nem tudott tovább menni. Szaporázta a lépteit, de csak csúszott vissza a homokban. Ráadásul nappali fények villantak fel körülötte, és teljesen tisztán látott mindent. Pedig a keleti sünök csak a fekete-fehér és olykor a sárgásbarna színt látják. Ipoly egy fiatal, kopasz férfit pillantott meg, aki felé rezegtette egy vékony fémtölcsér taréját. A fémtölcsér szűk nyílásán keresztül valami színes por folyt a földre, amit Ipoly egy ideig hunyorogva szemlélt. Aztán vette észre, hogy egy homokszerű színkavalkád közepén áll. Bordó, halványzöld és középkék színűben, ami egy ábrát rajzolt ki. Összegömbölyödni nem tudott volna ijedtségében, és a stressz hatására egyik tüskéje sem hullott ki, mert a vadkörte úgy feküdt a hátán, hogy biztos védelmet nyújtott. A kopasz férfi mellett egy másik borotvált fejű jelent meg, annak a kezében is egy fémtölcsér volt. Mindketten mély hangon búgtak vagy énekeltek, ezt nem sikerült eldöntenie Ipolynak. Kereste a kellemes nyárestét, amelyben elindult, de csak a nappalt látta, egy hegyoldalt, a színorgiát, és bizony meg-megremegett a vadkörtéje alatt álldogálva.
Folyamatosan körülötte rezegtették ezeket a fémtölcséreket, igaz, rá egy szem por sem folyt. Próbált egyet-kettőt előrelépni, de a homokban csak csúszni tudott. Integetni szeretett volna, hogy ő csak egy körtéért jött át a túloldalról, ám nem vették észre. A két, fiatal férfi egyre csak homokozott, ahogy Ipoly fogalmazta meg magában. Aztán egy harmadik, szemüveges és szintén kopasz fiatalember érkezett. Bíborvörös köntöst viselt és hosszú sálat a nyakában, hasonlót, mint a másik kettő, csak nemesebb anyagút. Rögtön meghajoltak előtte, ő pedig az ábrák szélére mutatott, és Ipoly számára idegen nyelven szólalt meg. Valaki beletenyerelt a fehér porral megrajzolt, külső vonalba. A szemüveges fiatalember elnézően mosolygott, a maradék fehér porba mártott egy zsinórt, s azzal rajzolta meg a hiányzó részt. Ez volt a homokmandala karmavonala. Aztán visszatért a közeli épületbe.
Ipolyt még mindig bántotta a nappali fény, a keleti sünök az éjszakai életmódhoz szoktak. Ugyanakkor már nem félt, inkább elbágyadt, s jó lett volna elmondania, hogy igazán színpompás ez a homokóceán, de szeretne hazajutni. Igaz, nem is beszélt az ő nyelvükön. A férfiak meg továbbra is rezegtették a fémcsöveket, a belőlük kifolyó kőporral formázták a különböző figurákat, ábrákat. Nem volt mit tennie Ipolynak, átadta magát az ismeretlen helynek és a búgó éneknek. Egyre nyugodtabb lett, ellazultak a tüskéi, lábai, az orra és éles fogaival a ritmustalan dallamokat kezdte követni. A vadkörte lecsúszott a hátáról. Ipoly átadta magát a sorsának, vagy ahogy a tibeti szerzetesek mondták volna, a karmájának. Belekerült egy homokmandalába, amely éppen a befejezés fázisában állt. Ketten készítették már több napja, a szemüveget viselő harmadik csak egy pillanatra jött ki a közeli épületből, ahol laktak. Tulajdonképpen az ő bölcs szellemiségének tiszteletére készítették, és nem is láthatta volna. Ám majdnem mindig megnézte, mielőtt kihívták volna a mandala átadásának szertartására. Néha csak az ablakból kukkantott ki, máskor lejött személyesen. Ma pedig kivételesen a karmavonalat igazította ki. Nem tudva, hogy ezzel Ipoly sorsát is megváltoztatja.
Ipoly lassanként azt érezte, hogy nemcsak más helyen, hanem más időben is jár. Talán egy előző életében, amiről odahaza elég gyakran beszéltek az emberek. Egy előző életében, amikor egy homokóceán részévé vált, ahol senki nem vette észre; egy élő ábra lett belőle. Vagy az is volt, csak nem emlékezett rá, és azt hitte, most is egy keleti sün. Aki csak egy vadkörtéért sietett át az út másik oldalára, és idekerült. S most a téli álmát alussza, a nyár végén felszedett súlyfölösleget égeti magán, s ebből él meg tavaszig. Letíciára gondolt, aki majd várja őt májusban a cukrászdánál, s akkor újra megkergeti a formás sünleányzót. Ipoly végül valóban elaludt, már nem hallotta az éneklést sem, élettelennek látszott, ha valaki látta volna.
A homokmandala elkészült, és vagy tíz szerzetes jelent meg. Körülállták a mandalát és kántálni kezdtek. A tüdejük mélyéről egyszerre két-három szólamon is tudtak énekelni, ezért hangozhatott búgásnak. Megérkezett a szemüveges fiatalember is az épületből, mögötte három kísérővel. A többiek meghajoltak előtte, s arra vártak, hogy majd ő tegye meg az első mozdulatot, amikor a mandalát az egyik irányból megbontja, aztán rajtuk a sor. Az egészet középre söprik össze, majd beteszik egy fémkehelybe, kántálnak egy hosszat, és a kolostor épületénél leöntik a völgybe. Ugyanis tanításuk szerint nem kell birtokolni semmit sem, hanem elengedni. Még a bölcs szellemiséget is, mivel ez a mandala most annak a tiszteletére készült.
A szerzetesek vártak, csak vártak az első mozdulatra, amikor a szemüveges fiatalember végre felemelte a kezét. Észrevette Ipolyt, mellette a vadkörtét, és rájuk mutatott. Megbontotta a mandalát; ott, ahol nemrég a karmavonalat ő egészítette ki, és lábujjhegyen belépett a közepe felé, mire az egyik kísérője odaszólt neki:
– Őszentsége, kérjük, ezt ne tegye.
– Egy keleti sün van benne – felelte Őszentsége, a 14. dalai láma. – Őt nem önthetitek le a völgybe, mert kimúlik.
A szerzetesek fejet hajtottak a döntése előtt; mit tehettek, Őszentsége, bár a húszas éveiben járt, művelt volt, biztos tudja, hogy ez egy keleti sün. Ők csak egy mozdulatlan, tüskés gömbölyeget láttak, amit ábrának hittek. A 14. dalai láma felemelte Ipolyt és a vadkörtét is. Kisétált a mandalából, úgy, hogy abban egy porszem sem mozdult el. A vadkörtét Ipoly hátára tette, és az ujjával egy kicsit megcsiklandozta a sün orrhegyét, majd a földre rakta. Igaz, van újjászületés, gondolta, de ez a sün csak letért az útjáról, és még más karma vár rá.
– Most már seperhettek – szólt mosolyogva, és még egy pillantást vetett a keleti sünre, aki Tibetbe vetődött, vissza az 1950-es évek közepére, oda, ahová a magyar gólya sem repül el.
Ipoly kezdett magához térni, újra érezte a tüskéit, a lábait, az orrát és a vadkörte is nyomta a hátát. Nyújtózkodott egyet, kinyitotta a szemeit, és este volt. Valami lámpafény égett csak, s azt hitte, egy autó reflektorozik rá, amelyik majdnem elütötte, aztán rekedtes suttogást hallott.
– Nézd, a filmvásznon egy sündisznó árnyéka látszik –  szólt egy idősebb hölgy.
Tessék, rögtön ledisznózzák, jegyezte meg Ipoly, és boldog volt, mert közben rájött, hogy végre észrevették, és hazatért. Itthon meg különben is többnyire sündisznónak nevezik. Vagy talán bele sem került abba a homokóceánba, és nem is egy autóval szemezett az imént, gondolta. Ott állt a cukrászda épülete mellett, vadkörtével a hátán, s az utcai lámpa fénye világított felé. Igaz, valaki fogta őt a tenyerében, és az a valaki a cukrászda kerthelységében felállított filmvászonnál talált rá. Ahol éppen a 14. dalai láma életéről játszottak egy filmet, és olyan hatvan ember nézte az augusztusi estében.
Az egyik szervező, egy fiatal férfi tartotta a tenyerében Ipolyt, aki aztán hamar átsurrant a vászon mögött a legközelebb eső székhez. Így láthatták meg a sün árnyékát. Leült, megsimogatta Ipolyt, és azt tanácsolta, hogy máskor jobban figyeljen a lába elé, hogy merre jár, mert rá is léphettek volna, s ki tudja, mi történik vele. De szerencsére a sors is úgy hozta, hogy jó időben, jó helyen volt, és ő éppen fel tudta kapni a földről. Aztán letette a fűre Ipolyt, aki már nem akart összegömbölyödni ijedtében, és a tüskéi sem hullottak le az állítólagos stressztől. Inkább lerázta magáról az út porát s a némileg homokszemes vadkörtét, és otthagyta a fiatal férfinak. Még úgysem ajándékozott embernek.