Márió és a barátja, Dániel egy tavaszi délutánon kiültek Márió teraszára. Többek között azért, hogy együtt nézzék, miként virágzik a szemközti udvarban álló meggyfa. Márió a város egyik hegyoldalában lakott, és teraszáról bukszusokat, rügyező orgonabokrokat és fenyőfákat is egészen közelről lehetett látni. Illetve a szomszéd ház második emeleti lakóját, a friss nyugdíjas és gyakran jövő-menő Merics Józsefet, aki épp megjelent a lépcsőházban. Úgy tett, mintha a cserepes muskátlikat rendezgetné, miközben most is azt leste meg, hogy ül-e valaki Márió teraszán, s ha ül, kicsoda és mit kereshet ott. Aztán sietett is le a lépcsőkön, kezében bevásárlószatyorral.
Habzóan virágzott a meggyfa, fehér szirmokba borultak az ágak, s ahogy megsütötte a nap, szinte sugárzottak. A közeli villanypóznán mókus szaladt át egyik fáról a másikra. Harkály kopácsolt a távolabbi nyírfán, és Dániel csukott szemmel szívta magába a kikapcsolódás már-már falusiasan idilli képét és hangját.
– Dániel – szólalt meg Márió. – Nem akarlak zavarni, de kéne kezdenünk.
– Nem zavarsz – mondta Dániel még csukott szemmel. – Hallgattam a harkályt.
– Az én voltam, kopogtam a széked karfáján, hogy el ne aludj – válaszolta Márió. – Fontos, hogy egyszerre hangolódjunk rá a meggyfa természeti erejére.
– Tényleg energiát szeretnél átvenni a fától? – nyitotta ki a szemét Dániel. – Mintha arról lett volna szó, hogy ma pihenünk. Feljövünk hozzád, iszunk egy jó cappuccinót, eszünk szendvicseket és napozunk. Ezekből a napon kívül még nem láttam semmit.
– Biztos szívesen rágyújtanál egy kubai szivarra is, ha lenne – mondta Márió, és kinyújtotta mindkét kezét a meggyfa felé. – Egyszerűen csak feltöltekezünk, nem energiát veszünk át. Mit gondolsz, mások nem ezt teszik, amikor meghemperegnek a fűben vagy egy pipacsmező közepébe ülnek?
– Pipacsmezőben még nem láttam senkit ülni – felelte Dániel. – Különben is, mi nemcsak úgy egyszerűen feltöltekezünk. S tudod jól, hogy egy mentalista soha nem használja ki a természetet. Hé, Márió – fordult a barátjához. – Te már a meggyfa gondolataiban olvasol?
Márió erősen koncentrálva nézte az egyik habzó virágzást a fán, bal tenyerét felemelte, és így érzékelte a fa erejét. Szüksége volt rá, mert eléggé kimerült az előző napi kísérletétől, amikor egy száguldó autóst akart lelassítani. Ráadásul nem is járt teljes sikerrel, és ez sem derítette jobb kedvre.
Márió harmincéves volt, és hosszú ideje foglalkozott mentalizmussal. Kamaszkorában kezdődött, amikor az egyik éjjel álmában kanalak hajoltak el a kezében. Csak két ujjával dörzsölgette a szárukat, és szinte derékszögben hajlottak meg. Másnap a konyhájukban ki is próbálta, s azonnal működött a dolog. Annyira, hogy azok a nyelüknél fogva ketté is törtek. Soha nem felejti el a hangjukat, ahogy a konyha kövén csörrentek sorjában. És azt sem, hogy a zsebpénzéből kellett megvennie az új kanalakat, bár a szülei mellette álltak, amikor kiderült ez a nem mindennapi képessége.
Aztán egyre több mindent előre megérzett az életében. A gondolatai erejével megállított vagy beindított ébresztőórákat. Meg tudta állapítani, hogy mit rajzol vagy ír le valaki egy papírra, úgy, hogy ő nem látta azt. Csak az illető szemébe nézett, aztán ugyanazt és ugyanabban a nagyságban rajzolta vagy írta le, mint ő.
Ekkor már az ismerősei is tisztában voltak a mentalista képességeivel, és néhányan tartottak is tőle. Márió egyre gyakrabban járt fényes, fekete ruhákban, és a szemét olykor – ha vékonyan is – kihúzta szemceruzával. Úgy érezte, hogy egyszer még valami igazán nagyot fog véghezvinni. Közben lediplomázott a Tanárképző Főiskolán, de elsősorban fellépésekből élt meg. Egyesek ezért inkább afféle bűvésznek tartották, ám Márió nem törődött velük. Rengeteget gyakorolt, fejlesztette magát, és készült az igazán nagy végrehajtásához.
– Szerelmes a meggyfa – mondta Márió Dánielnek, és a jobb tenyerét is felemelte, hogy még erősebben érezze ezt az erőt.
– Tavasz van, ez nem meglepő – vetette oda Dániel. – És kibe szerelmes, az orgonabokorba vagy netán a bukszusba?
– Igen, beléjük is, az egész természetbe – felelte Márió. – S nem vár viszonzást, hiszen egyek egymással, ezért békés erővel szerelmes – Márió mélyet szippantott a virágillatból, és a terasz korlátjához lépett.
– Gondolom, a tegnapi kísérleted nem sikerült – mondta Dániel. Ugyanis ilyenkor szokott Márió ebbe az érzelmes és a teljes világegyetemben elmerülő állapotba kerülni.
– Sikerült, nem sikerült, nem az a lényeg – és Márió mindkét tenyerét Dániel felé fordította. – Nézd, a szerelem nem ismer határokat.
– Tudtam, hogy megteszed, átvetted az energiáját – Dániel úgy pattant fel a székből, hogy az hátraesett. – Nem vagy igazi mentalista, kihasználtad a fát, pedig hogy felnéztem rád!
A terasz korlátjára csapott, és a nem létező kubai szivarra gondolt, hogy tényleg jó lenne elszívni egyet-kettőt. Vagy egy csokoládés cappuccinót meginni, hogy magához térjen a Márió felett érzett csalódásából.
Dániel hat évvel volt fiatalabb Máriónál, és tizennyolc évesen kezdett el foglalkozni mentalizmussal. Az érettségin történt, amikor húznia kellett volna a történelemtételekből. Egyszerre az amúgy is erős izgalma átváltott egy összpontosított hevületbe, és átlátott a papírokon, látta az összes tételt. Meg is kereste azt, amit a legjobban tudott. Mégis alig várta, hogy vége legyen az egész érettséginek, mert a többi tantárgy tételeit is látta, és ez már nyomasztó volt. Főleg, hogy nem merte elmondani senkinek sem az újonnan jött képességét.
Később ő is átesett a kanalak hajlítgatásán és mások rajzainak kitalálásán. Aztán egyszer egy baráti társasággal szabadtéri koncerten voltak, ahol zuhogni kezdett az eső. Annyira, hogy az emberek egy része már készülődött hazamenni, és a zenekar is egyre csapzottabban játszott. Dániel koncentrálni kezdett, hogy elálljon az eső, a kezét a magasba emelte, és pár percen belül abbamaradt a zivatar, sőt ki is sütött a nap.
Innentől számítva Dániel jobban belevetette magát a mentalizmusba. Például megtanulta bekötött szemmel is kitalálni bárki rajzát vagy írását. Bár nem volt olyan elkötelezett, mint Márió, és kiválasztottnak sem érezte magát. Pedig a barátnője is biztatta. Ő azonban egy ingatlanirodát nyitott, és azt vezette. Fellépésekre csak Márióval együtt ment el.
– Nem használtam ki a meggyfát – felelte Márió. – A szerelem az embert is eléri – és a bal tenyerében ott volt az a habzó virágzás, amelyet előtte olyan erősen nézett a fán.
– Energiát vettél át – mondta keserűen Dániel. – Engem nem tudsz átverni, ez nem ugyanaz, mintha valaki letépett volna egy virágot a fáról.
– Nézd a jövőt, itt van a tenyeremben – és Márió tekintete úgy sugárzott, mint a meggyfa virágai, amikor megsütötte a nap. Dániel meg is ijedt, soha nem látta ilyen természetesnek és mégis természetfelettinek Máriót. – Bízzál bennem, a valóságot mutatom meg.
A tenyerén lévő, habzóan fehér virágok először elhervadtak, aztán megérettek belőlük a ropogós meggyek. Mivel senki sem szedte le ezeket, elfonnyadtak, majd lehullottak. Kivéve egyet, amelyikből meggypiros lé kezdett csöpögni. Le a terasz kövezetére, ahol a cseppekből kirajzolódott egy emberalak. Csak a sziluettje látszódott, semmi több.
Márió ekkor megrázkódott, leeresztette a kezét, és ernyedten visszaült a székre. Dániel sápadtan hajolt le, hogy megnézze az emberalakot. Nem lehetett felismerni, hogy nő vagy férfi, csak azt látta, hogy békés erő árad belőle.
– A meggyfa rajza, ha tudna rajzolni – suttogta Dániel.– Beleláttál a gondolataiba, Márió, ilyet még senki sem tett.
– Nem, ez az én gondolatom – felelte lassan Márió. – Az én vágyam, hogy milyen ember szeretnék lenni. A meggyfa vette át az energiámat, és aztán rajtam keresztül rajzoltatta le a gondolatomat.
– Te… te kiválasztott vagy – állapította meg Dániel, és a terasz korlátjához lépett. – Büszke vagyok, hogy ismerhetlek.
– Ugyan, ne legyél fennkölt – mosolyodott el Márió. – Nézd csak, ott van a jelen – és a szomszéd ház második emeletére mutatott.
A friss nyugdíjas és gyakran jövő-menő Merics József állt ismét a lépcsőházban, megpakolt bevásárlószatyorral a kezében. Úgy tett, mintha most is a cserepes muskátlikat rendezgetné, miközben Márió teraszát figyelte. Valószínű már egy ideje ott álldogált, mert a szemüvegét is levette és úgy fürkészte a kövezeten lévő meggypiros cseppeket, amik a napsütésben szinte foszforeszkáltak.
– Ő is feltöltekezett – mondta Márió, aztán bement a lakásba. Kihozott egy kisebb öntözőkannát, és lelocsolta a terasz kövezetét, hogy nyoma se maradjon a rajznak. Odaintett Merics Józsefnek is, aki erre egy gyors visszabiccentéssel besietett az otthonába.
– Az igazán nagyot ma hajtottam végre – folytatta Márió.
– Igen, a meggyfával való kapcsolatfelvételed és a jövő szemléletes bemutatása, legvégén a rajzzal, ezek lenyűgö­zőek voltak – lelkendezett Dániel.
– Úgy beszélsz, mintha egy tehetségkutató versenyen lennénk, és zsűriznél – mondta Márió. – Az igazán nagy, hogy megtaláltam a természetes erőmet, s tudom, hogy milyen szeretnék lenni.
És visszaemlékezett, amikor két évvel ezelőtt megismerkedett Dániellel. Egy mesterkurzuson találkoztak, ahol kulcstartók és egyéb fémtárgyak tömeges elhajlítását sajátították el. De minek is? Ez akkor fel sem merült benne, azt hitte, közelebb kerül a mentalizmus csúcsához. Elkezdett Dániellel dolgozni, és sokféle mutatványt találtak ki. Közös fellépéseik is lettek, ami ritkaság a mentalisták között.
Márió egyébként lenyűgözte az emberek nagy részét; a kételkedőket is. Felkérték nyomozásokhoz, hogy segítsen megtalálni a tettest. Sőt gyógyításhoz, de szomorúságára ez ment neki a legkevésbé, ezért abba is hagyta. Amúgy, ha nem sikerült valamelyik mutatványa, akkor hónapokon keresztül gyakorolta. Éppen ezért az utóbbi időben egyedül élt, hogy minél teljesebben tudja átadni magát a mentalizmusnak. Az elkötelezettsége és egyre mélyülő tudása Dánielt is magával ragadta, és felnézett rá.
S mégis, ezen a tavaszi napon, amikor Márió már nem először látta a habzóan virágzó meggyfát, és sokadszorra ültek ki a teraszára is, most nézett szembe egy újfajta valósággal. Ki gondolta volna?
Bement a konyhába, hogy elkészítsen két koffeinmentes cappuccinót és megkenjen néhány szendvicset, s aztán Dániellel együtt kipihenjék a mentális fáradtságukat. Igaz, mostanra egészen felfrissült, és érezte, hogy hegyeket tudna megmozdítani, de ezt egyelőre másra és máskorra hagyja.